A Pannon Filharmonikus Zenekarral mintegy 70 év alatt, négyféle kapcsolatom volt. Elsősorban zenekedvelőként. Aztán mint tagja korábbi tanárom, Antal György Liszt kórusának, mely oratórikus művekben működött közre. A rengeteg szép élményből nehéz választani. Álljon itt mindkettőből egy-egy példa.
1957 februárja lehetett, negyedévvel voltunk a forradalom után. A színházban tartott hangverseny szünet utáni műsorszáma Beethoven: Eroica szimfóniája volt. ( ’56 után ez volt valószínűleg az első zenekari est.) A hangverseny szünetében odajött hozzám egy ismerős, s suttogva ezt mondta: “A szimfónia II. tétele előtt mindannyian fölállunk”. “Miért?” – kérdeztem csodálkozva. “Az 56-os hősökre emlékezve!” – volt a válasz. Én is továbbadtam a hírt egyik tanár kollégámnak. Nagyon meglepődött és hitetlenkedni kezdett. Elképzelhetetlennek tartotta, hisz ez nyilvánvalóan ebben a vészterhes időben tüntetés lenne…
Az 1. tételt végig lázas izgalomban hallgattam. Nemcsak Beethoven hősi muzsikája ajzott fel különlegesen, de az a gondolat is, mi lesz, ha egyedül én állok föl, s csak néhányan követnek… Aztán eljött a pillanat… S az egész nézőtér – mintha dróton húznák – egyszerre emelkedett föl, s megszólalt a Marcia funebre.
A zenekar megrendülten játszott, s mi, a közönség, gyászindulót még soha így nem éltünk át…
A másik különleges élmény még pár évvel előbb, 1953. január 12-én a pécsi Nemzeti Színházban történt.
Ismeretes, hogy Kodály az 1923-ban bemutatott “55. zsoltár”t – Dohnányi javaslatára – “Psalmus hungaricus”-ra keresztelte át. Talán soha nem volt annyira találó az új elnevezés. mint amikor először szólalt meg Pécsett a mű. Nem csak hallgattam, énekeltem is. Tudvalevő, hogy már évek óta nem volt szabad előadni a darabot. Hogy itt, vidéken ezúttal mégis megszólalhatott, az Antal György csavaros góbé eszének, valamint Kodály (akinek születése 70. évfordulóját ünnepelte a város) jelenlétének volt köszönhető. A Liszt kórusnak Antal György tanította be a művet, majd a zenekarral közös próbákat már Melles Károly, az Ausztriában működő kiváló magyar karmester tartotta.
Felejthetetlen élmény volt ez számomra, akkor végzett, kezdő tanársegéd számára.
A kiváló karmester nemcsak javítgatta, gazdagította a zenekar és a kórus muzsikálását, hanem Kecskeméti Végh Mihály zsoltár parafrázisának minden sorát magyarázta és fantasztikusan átélte. Ennek köszönhető, hogy a szállodában rosszul is lett a szívével. Ilyen érzelem fűtötte próbákra azóta sem emlékszem. Az előadás – a Mester és Emma asszony jelenlétében – egészen kivételesen sikerült. Szárnyra kelt kórus, zenekar és szólista egyaránt. Rősler Endre volt a tenor szólista, élete nagy produkciója volt ez, szinte félő volt, hogy a szuggesztív átélésben agyvérzést kap.
A megrendülten elhaló, befejező hangok után a kórus és a zenekar egyaránt könnyezett, bizonyára a közönség jó része is. Mindenki tudta, hogy ez a mű most rólunk szólt…
” Az igazakat te mind megtartod, a kevélyeket aláhajigálod…”
A harmadik, meglehetősen szoros kapcsolat a zenekar és a Pécsi Kamarakórus között szövődött.
A zenekar karmestere, Breitner Tamás kért föl bennünket 1980 októberében, hogy vállaljuk el Kósa György “Bikasirató” című művében a kórus szerepét. Pár próba után – a szerző jelenlétében – sikeresen megoldottuk a szokatlan feladatot. Ettől kezdve minden évben többször is felléptünk együtt a zenekarral, negyven év alatt mintegy 130 alkalommal. (Szauer Dezső adata). Legtöbbször a Pécsi Egyetemi Kórussal (korábban Főiskolai Vegyeskar) közösen adtuk elő az oratóriumok sorát, mintegy 40 művet a barokktól napjainkig. Minthogy mindkét együttesnek én voltam a karnagya, így együtt létszámban és hangzásban is megfeleltünk a nagy művek követelményeinek (pl. IX. szimfónia, Évszakok stb.) A legkiválóbb magyar és külföldi karmesterekkel és nagyszerű szólistákkal dolgozhattunk együtt. Howard Williamsszel például már 1983 őszétól (Strawinsky: Zsoltárszimfónia) sokszor együtt dolgozhattunk.
Utoljára Bogányi Tibor vezényelt bennünket. Számos felejthetetlen élménynek lehettünk részese. A legérdekesebbek persze a zenekari turnék voltak. Öt alkalommal szerepeltünk együtt Németország, a Benelux államok, Franciaország, Svájc, Ausztria és Olaszország kisebb-nagyobb városaiban.
Számomra nagy megtiszteltetés volt,hogy magam is többször együtt vezényelhettem a zenekart és a kórust, filharmóniai koncerteken, a Pécsi Kamarakórus Fesztiválokon,az 1988-as Európa Cantaton, a Pécs Cantaton, kórus jubileumokon. Kezdve a Bach Magnificattal és a Händel Dixit Dominus-szal, Haydn és Mozart, valamint romantikus szerzők művein át Kodályig és Orbán György Missa quarta-jáig.
Amire a legbüszkébb vagyok, az az oratórium irodalom első remeke, Monteverdi Vesproja, amit akkoriban nálunk sehol sem adtak elő. Pécsett én mutathattam be, s Franciaországban az autuni és a vézelay-i dómban is megszólaltathattuk a különleges csemegének számító művet. És ugyanígy a Pécs Cantaton a székesegyházban megszólaltatott Budavári Te Deumra is, amelyben az általam vezetett Atelier 260 tagja énekelt.
Negyedik féle kapcsolatom a zenekarral: Bogányi Tibor karnagy úr kedvesen elvállalta néhány oratórikus művem bemutatását. Ezek már az új Kodály Központban szólalhattak meg.
Zsoltárkantáta (2012. márc. 15. Egy műsorban Batókkal és Weiner Leóval)
Te Deum (2015. márc.15.)
Reformáció kantáta (2017. őszén )
A karnagy úr és a zenekar szeretettel és lélekkel vitte sikerre ezeket a darabokat. Később magam is eldirigálhattam őket, másik két darabbal, a Dicsőítő énekkel és a Missa secundával együtt. Hálával emlékezem rájuk, s az elmúlt hét évtizedre is, amit zenéjük bűvkörében eltölthettem.
Tillai Aurél
Kossuth-díjas, Érdemes Művész
During the past 70 years, I have had four different types of contact with the Pannon Philharmonic. Primarily as a music lover. Then, as a member of the Liszt Choir of my former professor, György Antal, participating in oratorios. It is challenging to choose from the many fond memories, but I’ll recount two:
It might have been around February 1957, so we were about three months after the revolution. The piece played after the concert intermission in the theatre was going to be Beethoven’s Symphony ‘Eroica’. (After the revolution, it must have been the first symphonic concert.) In the intermission, a friend came up to me and said in a whispering voice: “Before the 2nd movement of the symphony, we will all stand up.” “Why?” I asked with astonishment. “In memory of the heroes of the 1956 revolution,” he said. I passed on the request to a fellow teacher as well. He was greatly surprised and started questioning it. He thought it to be unimaginable, as, in these perilous times, it could be considered a demonstration…
I heard through the 1st movement in feverish excitement. I wasn’t affected only by Beethoven’s heroic music but also by the possibility that I might stand up alone, and only few people would follow… Then the moment came…. And the entire audience – as if they had been pulled up on a string – stood up together to heard the Marcia funebre. The orchestra played deeply moved, and we, the audience, never had before experieced a funeral march like this …
The other special event happened a few years before in the National Theatre, on 12 January 1953.
It is a well-known fact that Kodály renamed his “Psalm 55”, which premiered in 1923 – as Dohnányi suggested – to “Psalmus hungaricus”. This new name might never have hit the nail on the head so well as when it premiered in Pécs. I didn’t only listen to it but also sang it. I must note that the piece had been banned for years. The fact that it could be performed here, in the country, was due to György Antal’s foxy ways and Kodály’s presence (whose 70th birthday was celebrated in the city). György Antal practised initially with the Liszt Choir, then the joint rehearsals with the orchestra were led by Károly Melles, the excellent Hungarian conductor living in Austria.
It was an unforgettable experience for me, the just-graduated assistant. This wonderful maestro didn’t only correct and enrich the orchestra’s and the choir’s joint music-making, but he would also fantastically elucidate and live each line of Mihály Kecskeméti Vég’s gloss of Psalm 55. This passion contributed to his heart episode in the hotel room. I cannot recall any other rehearsals embued with such passionate emotions. The concert – in Kodály and his wife, Emma’s presence – was exceptionally good. The choir, the orchestra and the soloist all soared. Endre Rősler sang the tenor solo, which was his life’s greatest feat; we were hoping he wouldn’t get a stroke in musical ecstasy. After the poignantly fading closing notes, the choir and the orchestra wept, and most probably, so did quite a good many of the audience. Everybody knew that this work was about us then…
” The humble thou doest exalt, the proud thou dost cast out…”
My third contact with the choir is about the rather close relationship between the orchestra and the Pécs Chamber Choir. The orchestra’s chief conductor, Tamás Breitner, invited us to sing the choir parts in György Kósa’s Lament for the Bull in October 1980. After a few rehearsals – in the composer’s presence –we successfully coped with the unusual task. From then on, we took to the stage alongside the orchestra several times a year: about 130 times in 40 years (data given by Dezső Szauer). Mostly, we sang the oratorios with the University Choir of Pécs (formerly known as College Mixed Choir), around forty pieces from the Baroque era to contemporary pieces. As I acted as the choral director of both choirs, we met the requirements of large-scale works (e.g. Beethoven’s Symphony No. 9 or Haydn’s Seasons, etc.) both in number and sound, and from the autumn of 1983 (the concert of Stravinsky’s Symphony of Psalms), we could collaborate with the most prominent Hungarian and international conductors and most outstanding soloists. Our choir was last conducted by Tibor Bogányi. We have had our share of several memorable events. The most thrilling ones were, of course, the orchestra tours. We could take to the stage in smaller towns to big cities in Germany, the Benelux countries, France, Switzerland, Austria and Italy five times altogether.
For me, it was the greatest honour to conduct both the orchestra and the choir together at philharmonic concerts, the Chamber Music Festival of Pécs, Europa Cantat in 1988, Pécs Cantat and choir jubilee celebrations. We performed pieces ranging from Bach’s Magnificat and Handel’s Dixit Dominus to Haydn and Mozart, Romantic compositions to Kodály and György Orbán’s Missa quarta. I am most proud of the performance of the first masterpiece of the oratorio repertoire, Monteverdi’s Vespro, which wasn’t staged elsewhere in Hungary at the time. Later, we had the opportunity to play this unique treat of music in the cathedrals of Autun and Vézelay in France. I am also delighted to have performed Kodály’s Budavári Te Deum with 260 members of my ensemble Atelier in the Cathedral of Pécs at Pécs Cantat.
My fourth contact with the orchestra alludes to Tibor Bogány’s kindness, who was open to premiering some of my oratorical works. These were already performed in the new Kodály Centre:
Psalter Cantata (15 March 2012. Alongside Bartók and Leó Weiner’s works)
Te Deum (15 March 2015 )
Reformation Cantata (Autumn 2017)
The maestro and the orchestra lovingly performed and collected acclaim for these works. Later, I also had the possibility to conduct them alongside two other pieces, Te Deum and Missa Secunda. I remember these occasions and the past seven decades with gratitude, which I have had the honour to spend in the magnetic pull of this orchestra.
Aurél Tillai
Kossuth Prize-winning, Meritorious Artist
“